Naruto - G-Portál

Lazán megállt elõttünk, és szívdöglesztõen elmosolyodott. Legalábbis õ biztosan úgy gondolta, hogy szívdöglesztõ, Karin egyenesen elájult. Szánalmas, miért nem veszi észre, hogy csak kihasználja ez a bunkó? Szerintem a cipõjét és elkezdené nyalogatni, ha Sasuke úgy akarja. Elképzeltem, és kibukott belõlem a nevetés. Mindenki tiszta hülyének nézett, leszámítva Itachit aki már megint a fejét fogta.
- Csak nem elképzeltél valakit tütüben és kopasz fejjel? – heccelt Hidan.
- A megvilágítás jó, a tütü és a kopsz fej, sajnos nem stimmel. – válaszoltam.
- Kár.
- Hidd el ez jobb. – kacéran rámosolyogtam, és a szememmel Karinra mutattam.
Most már õ is röhögött. A többiek arcán láttam, hogy bele se akarnak gondolni a dolgokba. Temari viccesen festett, ahogy állt és bambán nézett. Sasuke felvonta a szemöldökét, és gúnyosan elmosolyodott. Azt nem tudom, hogy min mosolygott úgy, mint a tejbe tök.
- Mellesleg, sziasztok! – köszönt. – Gondolom te vagy Sakura.
- Gondolod, mi? Úgy vettem észre, hogy te többet tudsz rólam, mint én magam. Például, nem tudom hol voltam akkor, amikor azokat a bizonyos dolgokat mondtam. – csattantam fel.
- Bizonyos dolgokat?
- Most teszed a hülyét, vagy tényleg igaz, hogy a filmsztároknak mogyorónyi nagyságú az agyuk. Esetleg az elmúlt napokban erõsen bevágtad a fejed, és elfelejtettél dolgokat? – úgy láttam, kezdem kihozni a sodrából. Ez jó!
- De nagy valakinek a szája! – sziszegte.
- Na és? Neked az egoddal országokat lehetne elpusztítani! Ja bocs, kontinenseket leigázni.
- Nem jó emberrel kezdesz ki, ugye tudod?!
- Ezt rólad is ellehetne mondani!
- Ó, igen?
- Ó, igen! Még nem tudod, hogy mire vagyok képes!
- Itachi, lécci hallgattasd el ezt a ringyót. Megfájdul tõle a fejem!
- Hogy mondtad?! – kérdezett vissza az idõsebb.
- Jól hallottad!
- Szerintem nem! Mivel ha jól hallottam volna, akkor azt kívánnád, hogy verjem össze a képed! Gondolom, nem szeretnéd a forgatást összezúzott fejjel kezdeni!
- Mi bajod van!
- Jól hallottad!
- Mért véded a kis idegesítõ cafkát? – gúnyolódott a fiatalabb.
Itachi ökölbe szorított két kezét. Nem bírta tovább türtõztetni magát. Nagyon idegesnek tûnt. Mi a francért kell ennyire kiakadni???? Nem akarom, hogy Sasuke megtudja. Mondjuk most már úgy is mindegy. Rá fog jönni, nem hiszem, hogy ennyire vak volna. A francba! Nem hagyhatom, hogy Itachi lecsapja, mint egy legyet...hiába akarom annyira! Idióták! Itachi után ugrottam, és visszarántottam.
- Ne csináld! Nem ér ennyit az egész! – kértem. Tekintete dühtõl izzott. Lassan kezdett megenyhülni. Nagyot sóhajtottam, nem robbantottam ki testvérek közti háborút. Sasuke döbbenten nézett hol rám, holt Itachira. Láttam rajta, hogy lassan kezd tisztulni a kép. Ezt az is igazolta, hogy lassan gúnyos mosolyra húzta az ajkait.
- Szóval õ az, nem igaz? – Itachi a földet bámulta, majd egy gyors pillantást vetett rám.
- Igen!
- A sors fintora. Rosszul döntöttél, amikor ide hívtad dolgozni!
- Nem, te döntöttél rosszul, amikor kikezdtél VELEM! – szóltam közbe.- Én nem Karin vagyok, engem nem tudsz kötélen rángatni! Ezt bebuktad!
Dühösen meredt rám. Karinnak se volt éppen gyöngyözõ a kedve. Elvégre is az õ kis Sasukéjét sértegetem, arról már nem is beszélve, hogy kimertem mondani a nevét.
- Már bocsánat, hogy közbe szólók, de MI A FARANCÉRT KELL MEGFEJTHETELENÜL HABLATYOLNI?! VALAKI MONDJA MÁTR EL, HOGY MI FOLYIK ITT! – üvöltött Temari. Szegényrõl el is feledkeztem.
- Szóval, csak annyiról van szó, hogy Itachi és Sakura két évig együtt voltak. – kezdett bele Sasori.
- Aztán egy napon, körülbelül féléve Sakura kirakta Itachit. – folytatta Deidara.
- Az okát senki sem tudja, még Itachi sem! - fejezte be Konan.
- Pedig milyen szépek voltak együtt! – áradozott Kisame.
- Ja, ja! – helyeselt Pein.
- Szerintem ezt a témát ne feszegessük. Majd elmondja, ha készen érzi magát rá! Temari, haza viszem Sakurát, rendben!
Temari bólintott, és Itachi elkezdett rángatni. Botladozva próbáltam felvenni a tempóját. Kezdett kissé kínossá válni a helyzet, nagyon örültem, hogy Itachi elvonszolt. Egész végig éreztem a hátamban gúnyos pillantását. Fellélegeztem, amikor Itachi kinyitotta a kocsiajtót, és bekapcsolta a biztonsági övem. Megkerülve a kocsit, beült mellém és indított. Õrült tempóba hajtott, még Temarinál is rosszabb volt. Már megszoktam a vezetési stílusát, de most valamiért féltem.
- Szeretnéd, ha lassítanák? –kérdezte. Észre vette, hogy valami nincs rendben.
- Igen, légy szíves! – meglepetten tapasztaltam, hogy hangom kissé rekedtes.
Innentõl nem tudom mennyi ideig csönd honolt. Soha nem éreztem a csendet, ha Itachi is ott volt a közelembe. Most mégis az volt, nagyin is kínos. Nem mondhattam neki semmit, mert ha megtudja vége. Összeborzadtam. Elkezdett rázni a hideg, soha többé nem akarok erre gondolni, soha.
- Miért? – szólalt meg Itachi. Ránéztem. Vívódott magában, tele volt keserûséggel, és kételyekkel. Kinéztem az balkon.
- Sajnálom! – ennyit bírtam kinyögni. Ha folytatom, akkor elkezdek bõgni, azt pedig nem akarom.
- A francba már Sakura! Miért nem tudod elmondani az igazat? Miért?
- Mert nem tehetem! Most nem lennénk ebben a helyzetben, ha nem kényszerítenek!
- Ki kényszeríttet? – túl sokat mondtam. Nem mehetek tovább.
- Nem érted, hogy nem tehetem meg?
- Mond, a szemembe, ha más miatt tetted! Nem fogok megharagudni, csak mond! – megijedtem a dühös hanghordozásától. Még soha nem beszélt így hozzám.
- Tudod, hogy ez nem igaz! Én még most is téged szeretlek, de nem tehettem mást. Nem is szabadna a kocsidban ülnöm! A fenébe, messzire kerülnöm kéne, csak nem tudlak, érted?
Döbbentett nézett rám. Nem bírtam tovább, elkezdtem bõgni.? Miért kell ennek így lennie? Nem csináltam semmit, csak szerelmes lettem és boldog voltam. Utálok élni, az élet szar! Itachi még soha nem látott sírni, leállt az út szélére, és magához húzott. Odabújtam hozzá, engedtem, hogy elringasson a karjaiba. Csak itt érzem magam biztonságba, csak ilyenkor gondolom úgy, hogy van miért élni! Halkan csitítgatott. Lassan kezdtem megnyugodni, sétálnom kellett. Kibújtam a biztonságot nyújtó karokból, és kiszálltam az autóból.
- Sakura, te mit csinálsz?
- El kell mennem, sétálni!
- De itt a semmi közepén?
- Kérlek maradi itt egy kicsit, és majd gyere utánam!
- Ha nagyon akarod!
- Köszönöm!
Gyors tempóban elindultam. Tudtam, hogy Itachi nem fogja sokáig bírni, és nem is akarom, hogy halálra aggódja magát miattam. Csak azért akartam eljönni, hogy Itachi nem lásson sírni. Elég volt neki ennyi! Nem akarom, hogy többet szenvedjen miattam. Most legalább szabadon sírhatok. Nem tudom, hogy mi van velem. Nem szoktam ennyit bõgni, két nap lefolyása alatt. Amikor Itachi már nem láthatott el kezdtem futni. Mentem ameddig csak bírtam. Szerencsére ez a szakasz kihalt, így nagyon néha bukkant csak fel egy-két autó. Végül a kimerültségtõl fáradtam lerogytam a földre és üvöltöttem. A kezemmel az utat csapkodta, vérzõ sebeket okoztam vele. Kellet a fájdalom, hogy gondolataim más irányba forduljanak. Lassan elapadtak a könnyeim, a végére nagyon kimerültem. Lassan kezdett elsötétülni a világ, még kocsifékezést hallottam, és a nevem. Majd két kéz könnyedén felemelt, és magához szorított.
- Itachi...- suttogtam a maradék erõmet is kimerítve, elájultam. De újra biztonságban voltam, és ez az érzésnyugtatóan ölelt körül.

6. fejezet